Mi a dadogás természetének és mechanizmusainak a lényege?
A világirodalomban van egy nagyon jó példa, amely segít megérteni a dadogás természetét. Alan Marshall az Átugorhatom a pocsolyákat című könyvben leír egy nőt, akinek hosszú és csúnya haja volt az állán. A körülötte lévő emberek azon tűnődtek, miért nem borotválja le. És az a tény, hogy ha leborotválja, beismeri létének tényét. Bátorságra lenne szükség, hogy beismerje hibáját, szembesüljön valami vonzóval önmagában.
Ez az összehasonlítás lehetővé teszi számunkra a dadogás egyik aspektusának megértését. A dadogás (az esetek elsöprő többségében) megpróbálja elrejteni hibáját, tagadni, elutasítani, nagy erőfeszítéseket tenni, hogy senki ne értse, hogy dadog. Folyamatosan küzd a dadogásával.
Vagyis a dadogás tagadja dadogásának tényét. Ez abban is megnyilvánul, hogy a beszéd közbeni akadozás rengeteg erőfeszítést tesz annak elrejtésére.
Hogyan fog viselkedni az a személy, aki tagadja a keze létét? Elrejti a kezét, leplezi, félni fog attól, hogy valaki megértse, mit rejt, állandóan aggódik. Minél jobban elrejti a kezét, annál nagyobb figyelmet fordít rá, annál furcsábban néz mások szemébe.
Hasonló a helyzet a dadogással is. Minél inkább próbál egy ember nem dadogni, annál inkább feszülni kezd, ami ezt követően fokozza a dadogást. Az ember nem gondolhat valami értelmetlen dologra. Ha a légzésre gondol, akkor ez a légzés gondolata; ha arra gondol, hogy nem lélegzik, akkor ez a légzés gondolata is. Ha az ember a dadogására gondol, ez a dadogás gondolata, de ha a dadogásra gondol, akkor ez ugyanaz a gondolat. Emellett a dadogás állapota érzelmileg erősen fel van töltve. Szorongás, félelmek és egyéb negatív érzelmek kísérik a dadogó embert.
Ezek a gondolatok nagyon érdekes következtetésekhez vezetnek. A legfontosabb szerintem az, hogy hiába küzdeni a dadogással. Ez csak erősíti. Nagyon nem akarok dadogni, de éppen ezzel a vágyammal hozom létre és fokozom a dadogást. Nem paradox?
Ez valószínűleg kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a beszédproblémák a középkor után általában kezdenek alábbhagyni egy dadogó emberben. Ebben a korban egyszerűen már elhagyják azt a kibékíthetetlen álláspontot, amely korábban volt.
Ha a dadogást fájdalmasan érzékeli az ember, akkor vágya lehet arra, hogy a lehető legkevesebbet szóljon vagy beszéljen, azaz ne tegye ki magát ilyen kellemetlen érzéseknek. Kezd távolodni attól a helyzettől, amikor maguk beszélnek, gondolkodni azon, hogyan lehetne kevesebbet mondani vagy egyáltalán nem, visszahúzódik önmagába.
Ezt a jelenséget "log paradoxonnak" nevezik, és V. Levy írja le. Ha egy rönk a földön fekszik, akkor nagyon könnyű rajta járni, ha egy méterrel megemeli, akkor nehezebb járni, ha 20 méterrel, akkor felkészületlen ember számára egyszerűen lehetetlen járni. Ez utóbbi esetben az ember azon kezd gondolkodni, hogyan ne essen el. Vagyis erőfeszítéseit az eséssel kapcsolatos gondolatokra irányítja, programozva és kialakítva azokat a kínos mozdulatokat, amelyek megakadályozzák a továbbhaladásban. Ugyanez a mechanizmus érvényes a dadogásra is.
