Még mindig vannak előítéleteink a pszichológusokkal kapcsolatban, mint sok évvel ezelőtt, de most nagyságrenddel kevesebb van belőlük. A mai generáció egyre ritkábban kér tanácsot barátnőjétől / barátjától, és egyre gyakrabban fordul szakemberhez.
Minek?
Támogatásért! Nem fogadnak el minket mindenhol; aztán a családban: „Nem vagy jó semmire! Nézd, mások is, de te? ", Akkor a partner:" Hol van a pénz? Csak ezt hoztad? És miért éppen téged vettem feleségül? Itt vagyok - bolond! ", Aztán a főnök:" Helytelen a jelentésed, nem tudod, hogyan csinálj magad bármit is, mindent meg kell magyaráznod! Mindig felügyelni kell, hogy veled ülj, mint egy kisgyerek mellett. " A személy olyan lesz, mint egy vadászott egér. Nincs hova bújnia, nincs hova pihennie.
Mostanáig sokan ahelyett, hogy időben kapcsolatba lépnének egy szakemberrel, "egyfajta önkezeléssel" foglalkoznak, nevezetesen különféle függőségekbe keverednek: alkohol, étel, szex, drogok, sport. Mindez nagyon gyorsan emeli az endorfin szintjét a vérben, és IDEIGLENESEN boldoggá tesz minket. És akkor mi van?
Az embernek szüksége van emberre, és ez soha nem fog változni, függetlenül attól, hogy erről mi biztosít minket a tömegtájékoztatás, és nem számít, hogy a társadalom mi helyettesít minket (táblagépek, telefonok, virtuális valóság).
Csak az élő, "támogató és ösztönző" kommunikáció változtathatja meg igazán az életet, az életet. A legfontosabb gondolat az, hogy a kommunikációnak pozitívnak kell lennie. Nem szabad elkeseredett és megkínzott emberek társaságában lenni. Az ilyen kommunikáció biztosan nem gazdagít, nem segít, hanem éppen ellenkezőleg - még inkább depresszióba sodorja, amely aztán teljesen negatív gondolatokká alakulhat (a lét haszontalanságáról és magáról az "én" -ről).
Hihetetlen megkönnyebbülés és varázslatos átalakulások fordulnak elő egy olyan embernél, aki pszichológushoz látogat, amikor a következő mondatra: "rosszul érzem magam", egy vigasztalót hall: "megértelek".
