Az öngyilkosok általában hosszú ideig gondolják végig döntésüket, választják az öngyilkosság idejét, helyét és módját. Ők is, mint mondják, "öngyilkosságot követnek el": törlesztik az adósságokat, végrendeletet írnak, apróságokat osztanak szét. Miután észrevette az ilyen magatartást, az esetleges öngyilkosság hozzátartozóinak konzultálniuk kell egy pszichiáterrel.
Az öngyilkosságokhoz nyújtott pszichoterápiás segítség három szakaszból áll: válságtámogatásból, válságintervencióból és a szociális rehabilitációban nyújtott segítségből.
A válságtámogatás szakaszában kiemelt fontosságú, hogy a pszichiáter bizalmi kapcsolatot alakítson ki a pácienssel: kritika és elítélés nélkül kell hallgatni rá. Néha elegendő, ha egy öngyilkos egyszerűen felszólal, hogy legyőzze a teljes érzelmi elszigeteltség érzését, és ezáltal csökkentse az öngyilkosság kockázatát.
A krízisintervenció magában foglalja a társadalmi alkalmazkodás elvesztésének okainak azonosítását, a beteg életre ösztönzésének aktiválását vagy alakítását, a válsághelyzet megoldásának alternatív módjainak közös keresését.
Ha a pszichiáter észreveszi munkájának eredményeit: a beteg hajlamos döntését megváltoztatni, ezeket az eredményeket a társadalmi alkalmazkodási készségek helyreállításával kell konszolidálni. Itt óriási szerepet játszhat az, ha a beteget más emberekhez segítjük, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mint ő, vagy még rosszabb. Ez lehetővé teszi a beteg számára, hogy felismerje igényét, és új értelemmel töltse meg életét.
A pszichoterápia sikeres befejezése után a betegnek az esetleges visszaesések elkerülése érdekében sokáig a pszichiáter látóterében kell maradnia.
